2009. november

Ahhoz, hogy a kérdésre válaszoljak, kicsit vissza kell mennünk az időben. Az OECD 2006 táján kiadott egy dokumentumot The New Rural Paradigm - Az új vidéki paradigma - címmel. Ebben valójában azokat a változásokat gyűjtötték össze, amelyeket a vidékpolitika terén az elmúlt húsz évben tapasztaltak. De az Európai Gazdasági Közösség már 1988-ban publikált egy rövidke tanulmányt (The Future of Rural Society, A vidéki társadalom jövője címmel), amelynek utolsó másfél-két oldalán leírták, hogyan kellene változtatni az akkor érvényes agrárpolitikán. Ebben a két oldalban benne van szinte minden fontos gondolat, az utóbbi húsz évben ezeket ragozzuk tovább.

Az Európai Unió költségvetésének majdnem a felét még mindig agrártámogatásokra, a vidéki gazdaság megsegítésére fordítják. Ez az arány a nyolcvanas évek közepe-vége előtt sokkal nagyobb volt, nyolcvan százalék körüli. Az okok arra vezethetők vissza, hogy a második világháború után nem volt elég élelem Európában, ezért intenzívebbé kellett tenni az élelmiszer-termelést. Ezzel egy időben struktúraváltásra törekedtek a munkaerőpiacon, mert az agrárgazdaságban egyre kevesebb emberi erőre volt szükség. Óriási társadalmi mobilitás indult el Európában, és ezt a folyamatot az agrárpolitika is segítette.

A nyolcvanas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy ez a politika rengeteg bajt okozott. Iszonyatos környezeti károk keletkeztek: például szennyezetté vált a talajvíz, nagy monokultúrák alakultak ki, egyes vidékeken csaknem megszűnt a biodiverzitás. Megjelentek a társadalmi problémák is, hiszen minél többet termelt valaki, annál több támogatást kapott. Érvényesült a "20-80 százalékos szabály": az agrártámogatások 80 százalékát a pályázók 20 százalékát kitevő leggazdagabb farmer kapta. Jellemző példa, hogy hosszú ideig az egyik legnagyobb támogatott az angol királynő volt, hatalmas birtokai miatt. A kis gazdaságok közben egyre inkább elsorvadtak, az emberek elvándoroltak vidékről, holott az agrárpolitika alapvető célja volt az is, hogy a vidéki lakosság életlehetőségein javítson.

A mezőgazdaságba fektetett óriási összeg jelentős része nem is közvetlenül a mezőgazdaságban csapódott le, hanem például a gépgyártókhoz, a gabonakereskedőkhöz, bankokhoz került, illetve a földárak, földbérleti díjak növekedésében jelentkezett.

A 80-as évek közepéig az agrártámogatás nagy részét az exporttámogatásra fordították. Az intenzifikációval megnőtt a termelés, de az európai mezőgazdaság nagyon drágán termelt. Az európai lakosság már nem ette meg a megtermelt élelmiszert, de az értékesítés is problematikus volt, hiszen az előállítási ár jóval a világpiaci ár fölött járt. Eladni tehát csak exporttámogatásokkal lehetett, melyek olyan mértékűre nőttek a 80-as évek második felében, hogy az EU több egymás után következő évben is majdnem csődbe ment. Másrészt, az exporttámogatások következtében Európa elárasztotta a világot "olcsó" élelmiszerrel, ami óriási károkat okozott több harmadik világbeli ország gazdaságában és közvetve a mezőgazdasági termelés összeomlását és milliók éhezését okozta például egyes afrikai országokban. A nyolcvanas évek végére világossá vált, hogy ez nem mehet így tovább.

A változtatás, meglévő támogatások visszavonása persze borzasztó nehéz, hiszen az az agrárlobbi egész Európában erős és jól szervezett. A megoldás az volt, hogy az agrárpolitika gyökeres megváltoztatása helyett elkezdték elválasztani a termeléstől a támogatásokat és "zöldítenek": sok helyen például már nem a termelésért, az élelmiszerek és alapanyagok előállításáért fizetnek, hanem a tájkép, a "kultúrtáj" fenntartásáért. Mit is jelent ez? Európában a mai táj, a meglévő természeti értékek az ember és a környezet több ezer éves együttélésének eredményei. Ha most megszüntetnék az összes mezőgazdasági termelést, borzasztó környezeti károk keletkeznének: szétzilálódna, elszegényedne az élővilág. Magyarországon a 90-es években a legnagyobb környezeti veszélyt a földek felhagyása jelentette. Az 1980-as évektől tehát az EU-ban elkezdődött a kedvezőtlen mezőgazdasági területek támogatása, amelynek környezetvédelmi és társadalomgazdasági vetülete is van: fennmarad a termelés ott is, ahol nagyon nehéz termelni, mert a farmereknek adnak egy kevés támogatást, hogy tovább műveljék a földet.

A mezőgazdaság részesedése a GDP-ből többnyire 2-5 százalék, de még Magyarországon sem magasabb általában 5-6 százaléknál. Nagyon érdekes jelenségre derült fény kb. tíz évvel ezelőtt, amikor száj- és körömfájás-járvány volt Angliában. A Lake Districtben, az Anglia közepén lévő tóvidéken, óriási vidéki turizmus fejlődött ki. A járvány miatt lezárták az egész környéket, sem gyalog, sem járművel nem lehetett közlekedni. Az állatok nagy részét megölték és elégették. A farmerek kaptak kompenzációt, de a kis hotelek, a kalandtúra-szervezők, a kocsmák, az éttermek nem kaptak semmit; nagyon sokan tönkrementek. És kiderült, hogy a vidéki gazdaságnak az elenyésző hányadát adja a farmgazdaság, a túlnyomó része vidéki turizmus - talán ötvenszer annyian éltek a turizmusból, mint a farmerkedésből, és a környék gazdasága teljesen összeomlott egy agrár-egészségügyi esemény miatt. Erről elég sok cikk született. Olyan hangok is hallatszottak, hogy nem kellene az állatokat visszatelepíteni, mert csak rontják az üzletet. Másrészt viszont a tájképet nem lehet az állatok nélkül fenntartani. Ezek a kérdések nagyon bonyolult, érdekes problémákat vetnek fel, amelynek elemzésére a wageningeni egyetemen kidolgozták a többfunkciós mezőgazdaság elméletét. A mezőgazdaságnak ugyanis sokfajta funkciója van - nem csak az, hogy élelmet termeljen és a farmerek életfeltételeit biztosítsa. Az egész vidéki gazdaság alapját jelenti, mert fenntartja a tájképet meg a természeti környezetet, ami miatt a turisták odamennek, s alapanyagot szolgáltat a helyi termékekhez, hiszen a turizmus bevétele nemcsak a szálláskiadásból, hanem a helyi élelmiszerből, kézművességből és ezer más dologból származik. Vagyis a teljes rendszeren kell segíteni. Az új paradigma ehhez kíván elméleti keretet teremteni.

A gyakorlat a LEADER Program?

A LEADER Program - Liaison Entre Actions deDéveloppement de l`Economie Rurale, Közösségi kezdeményezés a vidékgazdaság fejlesztése érdekében - európai uniós vidékfejlesztési, közösségi kezdeményezés: horizontális rendszer, tehát az egész Európai Unióban alkalmazható. Amint említettem, az 1988-ban publikált rövid tanulmányban már szerepelt a vidékfejlesztéssel kapcsolatos összes fontos gondolat. A gyakorlati megvalósításról azonban senkinek sem volt fogalma. 1992-ben elindították a LEADER Programot, amely valamiféle "real life laboratory" (élő laboratórium) volt. Nagyon kis összeget szántak rá az elején (kezdetben az agrárpolitika költségvetésének kevesebb mint 1 százalékát), és kézi vezérléssel Brüsszelből irányították. 10-100 ezer fő közötti vidéki közösségnek adtak pénzt a saját szövetségeik létrehozására, fejlesztési programjaik kidolgozására és végrehajtására.

Kik alkották a közösségeket?

Helyi önkormányzatok, vállalkozók és civilek. A partnerségre lépett közösségek közösségi részvételen alapuló programozási folyamat eredményeképpen megírták saját fejlesztési programjukat, s az EU adott pénzt a kivitelezésre. Ezután helyben írtak ki pályázatokat és adminisztráltak, fizettek. Ennek az volt az egyik előnye, hogy egy egyszerű vállalkozásnak, magánembernek vagy egy kis önkormányzatnak nem valami arctalan hivatalhoz kellett bonyolult pályázattal folyamodnia, hanem egy kockás papíron leírhattak egy ötletet, egy helyi mini fejlesztési ügynökség pedig segített pályázatot, üzleti tervet írni, és utána az illető pénzt is kapott a megvalósításra. Ez valami gyökeresen új volt. Akkoriban már adtak ugyan strukturális támogatásokat, de csak megaprojektekre, autópálya-építésre, nagy környezetvédelmi beruházásokra. A kis projektek összekapcsolására, a helyi fejlesztési stratégiába való beillesztésükre nem volt korábban példa.

Spanyolországban, egy posztdok-ösztöndíj jóvoltából, két évig LEADER-csoportokat látogattam. A legjobb csoportot egy Ronda nevű gyönyörű városban láttam. Andalúziában, Malagától kétórányi autóútra fekszik. Hatalmas hegyek között, szelídgesztenye- és dióültetvényekkel borított vidéken sok pici fehér falu fogadja az embert.

Ezek a falvak a nyolcvanas évek második felére elnéptelenedtek. Szinte az összes épkézláb ember elment a Costa del Solra dolgozni, itt pedig minden pusztulásnak indult. 1993-ban megkezdődött a LEADER-program, a fő cél a falvak megmentése, a megmaradt kulturális, társadalmi, építészeti értékek megőrzése volt. Először meglátogatták azokat az idős embereket - mert fiatalok már nem nagyon maradtak -, akiknek több házuk volt egy-egy faluban, s vidéki szálláshelyek kialakításához felajánlották nekik a beruházás ötven százalékát és a szakmai segítséget. Fél évbe telt, mire az első delikvenst sikerült meggyőzniük. Négy év alatt 45 házat hoztak rendbe, elindították a falusi turizmust, a következő tíz évben pedig 700 házat renováltak a helyi lakosok saját erőből, bankkölcsönből. A legfontosabb változás a fejekben történt: azok az emberek, akik korábban azt gondolták, hogy pusztuló, halálra ítélt helyen élnek, egyszer csak azt vették észre, hogy messze földről jönnek hozzájuk vendégek és kemény pénzeket fizetnek azért, hogy ott lehessenek. A második periódusban házfelújításra már nem adott pénzt a LEADER-csoport, de adott másra: a szolgáltatások fejlesztésére, étteremre, kalandtúra-vállalkozásra. Létrehoztak egy helyi turizmus-szövetséget is, ami először a LEADER-csoport irodájában kapott egy íróasztalt, a szállásfoglalás intézésére. Mára a szövetség a város főterének egyik legszebb irodáját bérli és jól működő turisztikai vállalkozássá fejlődött.

Tehát a helyi gazdasági, társadalmi hálózatok fejlesztése révén strukturális változást lehet elérni. A LEADER Programban nem a pénz az igazán fontos - a vállalkozások fejlesztésére nagyon keveset fizetnek -, hanem az a processzus, amelynek mentén az egész térség eljut a program megvalósításához. A program többnyire úgy indul, hogy a helyi fejlesztés irányítói, a különböző érdekcsoportok képviselői, vállalkozók, civilek megpróbálják együtt kitalálni, mire van lehetőség, ki mit szeretne csinálni, összehoznak egymással embereket, ötleteket. Közben társadalmi, gazdasági hálózatok alakulnak, megszületik valamiféle konszenzus a kívánatos jövőről és az odavezető útról. Igazából ez a módszer lényege. Én régóta foglalkozom vidékfejlesztéssel. Ha odamegy az ember valahova és megmondja, hogy ott mit kellene csinálni, semmit nem ér, az ott élő emberek, közösségek csak olyasmit tudnak, akarnak megvalósítani, amit maguk találtak ki.

Miért vesztett a program a rugalmasságából?

Ennek az egyszerű kezdeményezésnek óriási sikere lett: nagyon sokan vettek benne részt; olyan dolgokat csináltak, amilyeneket azelőtt sosem. Rengeteg helyi befektetést generált, a megtermelt javak összessége az EU-támogatás többszöröse lett, és a partnerség révén olyan emberek találkoztak, akik egyébként talán soha nem váltottak volna szót egymással. Nagy helyi kohéziót és legitimitást lehet így elérni.

1996-ban lezárult az első periódus; elindult a következő hullám. Ekkor már nagy fontosságot kapott a csoportok kooperációja. Nemzeti hatáskörbe adták az adminisztráció jelentős részét, tehát az országok kötöttek szerződést az EU-val, és már nemzeti szinten osztották a helyi LEADER-csoportoknak a pénzt, de a csoportoknak még mindig nagy szabadságuk volt.

A harmadik hullám, a LEADER Plusz, 2000-től 2006-ig tartott. Ebben már Magyarország is részt vett a 2004-2006 közötti időszakban. Újabb növekedés következett be, és minden egyes növekedéssel egyre több lett az adminisztráció, egyre jobban ráült a rendszerre a politika és a bürokrácia. Ráadásul az EU-ban 2002-2003 környékén volt egy paradigmaváltás: kulcsfogalommá vált az elszámoltathatóság és az átláthatóság. Emiatt a közpénzek elköltésének a módja egész Európában megszigorodott, sok esetben fontosabbá vált a pénzügyi átláthatóság és a bürokratikus kontroll, mint a kitűzött célok elérése.

A működőképesség fenntartása érdekében előtérbe került a szubszidiaritás: minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, tehát olyan szervezeteknek, intézményeknek kell dönteniük, amelyek a legközelebb vannak azokhoz, akiknek az életét befolyásolja a döntés. Ez decentralizációs folyamatot tételez fel. Korábban Kelet- és Nyugat-Európában jól berendezett bürokratikus szervezetekben hozták meg a döntéseket, amelyek azután végigmentek a rendszeren - Svédországban kicsit több civil kontrollal, mint Spanyolországban vagy Magyarországon. Az új paradigmában a döntéseket, az erőforrásokat, a hatásköröket a vertikális rendszerben úgy kell elosztani, hogy mindenki arról döntsön, ami őrá vonatkozik. Bizonyos intézményeknek, legitim szervezeteknek pedig a különböző szintek között és horizontálisan is kell egymással kommunikálniuk. Ezt "multilevel government"-nek, többszintű kormányzásnak nevezik. Az Európai Unióban számos programot ebben a rendszerben akarnak megvalósítani. Az a baj, hogy Kelet-Európában a többszintű kormányzás nem működik, így az erre alapozott fejlesztési politikák végrehajtásával is baj van.

A mostani tervezési időszakban Mainstreaming LEADER-ről (a program elveinek általánossá tétele a fejlesztési politikák körében) beszélnek, amit kétféleképpen lehet érteni: egyrészt úgy, hogy a LEADER hasonlít majd jobban a többi programhoz a "fősodort" követve, másrészt úgy, hogy a többi programba építenek be LEADER-elemeket. Úgy látom, hogy inkább a LEADER tolódott el a többiek felé, és a többi programba névlegesen bekerültek olyan elemek, amelyek elsősorban ott érvényesülhetnek, ahol a többszintű kormányzás megvalósul.

A többszintű kormányzás a hatáskörök, felelősségek alsóbb szintekre tételét is jelenti, de az Európai Unió, miközben "az egyik kezével" a hatásköröket egyre alacsonyabb szintre adja át, "a másik kezével" ezt rögtön vissza is vonja, szerződéseket köt, indikátorokat jelöl ki és auditorokat küld: olyan rendszer jön létre, amelyben szabadok vagyunk ugyan, de ezer csomóval meg van kötve a kezünk. Ezt a rendszert "project state"-nek, projektállamnak lehetne nevezni. Egy angol kollégámmal, Chris Highjal mostanában írunk erről cikkeket, és a kutatásomnak is ez a központi témája.

A projektállam azt jelenti, hogy projektekben kell gondolkodni?

Gyakorlatilag igen. Harminc évvel ezelőtt nem is tudtuk, mi az a projekt, de még tizenöt évvel ezelőtt is csak alig. Ez Európában is így volt. A projekt, mint "alapegység", a kutatás-fejlesztésből és az üzleti életből került át az államigazgatásba és a fejlesztéspolitikába. Korábban, ugye, nyugaton jóléti állam, keleten államszocializmus volt. Az állam gondoskodott a szolgáltatásokról és a rendszerek fenntartásáról. Most mindenért pályázni kell mindenkinek - és az a baj, hogy már nemcsak a fejlesztési pénzekért, hanem a dolgok normális napi működtetéséért is. Az iskola tetőszerkezetének kijavítása, a szennyvízcsatorna megépítése vagy egy út járhatóvá tétele valójában nem fejlesztés, hanem alapszolgáltatás. Normális esetben ezeket nem pályázati úton kellene finanszírozni. Mindennek rengeteg hátulütője van; az egyik az, hogy versenyt visz a rendszerbe, pedig a fejlesztésekhez, főleg a vidékfejlesztéshez egyedül az együttműködésen, a kooperáción keresztül vezet az út. Tehát ha egy-egy vállalkozásnak jól megy, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az adott vidék társadalmilag, gazdaságilag fejlődik. A másik gond, hogy a támogatások limitált időre szólnak. Amikor vége a támogatási időszaknak, a fejlesztések sokszor megállnak, s még ha nyernek is új támogatást egy-két év múlva, mindent elölről kell kezdeni. Ez iszonyú nagy kárt okoz. A harmadik probléma az, hogy a projekttel együtt egy csomó, üzleti életből és tudományból származó menedzsmenteszközt is áthoztak.

Például a mérést?

Az indikátorokat, a SWOT-analízist, a "logical network framework" analízist - amiket már akkor bele kell venni a pályázatba, amikor az ember írja. Ezt a sztenderdizáció miatt vezették be, hiszen össze kell hasonlítani egy forgácsoló kisiparos gépberuházási pályázatát egy ifjúsági táboréval, amikor mind a kettő, mondjuk, mikrovállalkozásként jelenik meg. A menedzsment-eszközökön alapuló elemzés az üzleti életben és a tudományban működik, mert a résztvevők értenek hozzá és a problémák körülhatároltabbak. A vidékfejlesztési kontextusban ezek az eszközök gyakorlatilag használhatatlanok. Azok, akik pályáznának, nem tudják alkalmazni őket, tehát vagy kiesnek a pályázásból, vagy meg kell fizetniük a pályázatírót, és végig szükségük lesz valakire, aki elkészíti az elszámolásokat - a "pályázók" nem látják majd át, hogy mi történik, az erőforrások nagy része elvész és a lelkesedés rengeteget lohad. Ez a projektállam nagy hiányossága.

A másik óriási probléma a többszintű kormányzás működésképtelensége, amit már érintettünk, és ami jórészt abban nyilvánul meg, hogy nincs civil kontroll - a bürokrácia meg a politika azt csinál, amit akar. Magyarországon például úgy akarják kifizetni a támogatásokat, hogy a politikai-bürokratikus központban ("fent") legyen hatásuk a nyertesek kiválasztására. Van rá hatásuk, és élnek is vele. A választások előtt mindig kifizetnek egy csomó pénzt. Előtte ezt a pénzt sokáig visszatartják, de akkor hirtelen mindent egyszerre kell csinálni. Magyarországon a fejlesztések legnagyobb akadálya az, hogy a politika a kontroll nagy részét megtartja a központban, nem működik a szubszidiaritás: nem adják le a hatásköröket és az erőforrásokat. Ugyanakkor a központi bürokrácia nem elég hatékony, nem tudja végrehajtani azokat a feladatokat, amelyek rá vannak osztva. Emiatt például úgy indulhatnak el programok, hogy nincsenek meg a pályázati űrlapok, hiányos a szervezet, nem működik az informaitkai háttér. A program kiírása után két-három hetente nagy módosításokra kerül sor, például a pályázat beadási határideje előtt két nappal megváltoztatják a saját rész mértékét és az elszámolható költségeket. Ezeket a pályázatok nem kockás lapon kell beadni; sokszor több száz oldalas tervdokumentáció tartozik hozzájuk! Rengeteg hasonló probléma van, ami miatt az egész rendszer nem működik. Sok helyi LEADER-csoport mégis nagyon jól végzi a dolgát, és több-kevesebb sikerrel próbálják áthidalni a központi hibákból adódó nehézségeket. Az ottani emberek hisznek a vidékfejlesztésben, és lelkesedésből meg tenniakarásból akár nyolcszor is átírják a programot, ha rákényszerítik őket. Ugyanezzel az energiával rengeteg jó, értelmes dolgot is csinálhatnának a fejlesztés, a helyi emberek érdekében, ha hagynák, pláne ha támogatnák őket ebben.

Több LEADER-csoportnak segítettem már, és tag is vagyok az egyikben, mert falun lakom, a feleségem pedig LEADER-irodában dolgozik. Kutatási módszerem az akciókutatás: nem egyszerűen megfigyelem azt, ami történik, hanem részt is veszek benne.

Pályázatának címéből (Helyi fejlesztéspolitika egy európai projektállamban - az intézményi brikolázs rendszerszemléletű elemzése) - amelynek megfejtését a beszélgetés végére hagytam -, az egyik újnak hangzó kifejezés, a projektállam, már szóba került, az intézményi brikolázs még nem.

A brikolázs azt jelenti, hogy az adott lehetőségekből korábban nem létező, előremutató "új" keletkezik. A brikolázs arra is utal, hogy az intézmények kollázsszerűen próbálnak lefedni egy-egy területet. Létrejönnek átfedések és köztük lyukak is. Ahogy én látom, ezekbe a lyukakba beleeshet a program és eltűnhet bennük. A helyi vidékfejlesztési irodák, partnerségek próbálják meg betömni a lyukakat.

Milyen eredménnyel zárulhat a kutatási program?

Az első kutatási terepem a saját LEADER-csoportom. Kilenc LEADER-csoportból a kezdeményezésemre alakult egy országos szervezet, a NATURAMA Szövetség. Olyan LEADER-csoportok a tagjai, amelyeknek a területén nemzeti park van. Egy nemzetközi projekt keretében fél éve együttműködünk egy spanyol és egy portugál LEADER-csoportokból álló szervezettel részt vettünk egy nagy nemzetközi kiállításon is Sevillában. Ez a második "terep", a harmadikat pedig a magyar államigazgatás különböző bugyrai alkotják, ahol interjúkat akarok készíteni.

A mi csoportunkban és a kilenc csoport szövetségében igyekszem segíteni is, tanáccsal, információval. Sok hasonló csoportot ismerek Európában mindenfelé, nemcsak Spanyolországban, hanem Írországban, Angliában, Skandináviában is. Próbálom hozzájuttatni a magyar csoportokat a meglévő külföldi tapasztalatokhoz. Mire Magyarország belépett az Unióba, és nálunk is elindulhatott a LEADER, az egész program sokkal kötöttebb és bürokratikusabb volt, mint korábban, viszont rengeteg tapasztalat gyűlt már össze Európában, és így tanulhatunk a többiektől. Igazából ez az egyetlen esélyünk. Persze, nem elég, hogy elolvassuk, amit írnak, vagy elmegyünk hozzájuk két napra körülnézni meg vacsorázni egy jót. Közösen, együtt kell dolgozni. Sok tudás nem jön a felszínre addig, amíg nem gondolkodunk el róla: ha nem kell átadni a tapasztalatot, nem gondolkodnak a "fogásokról", csak csinálják a dolgukat.

Külföldön sok praktikus tudást is szereztem, és ezt szeretném alkalmazni. Próbálok segíteni a szervezetfejlesztésben, a helyi politikai erőkkel, a központtal való egyeztetésben. Azért küzdünk, hogy jobbak legyenek a szabályok, kicsit gördülékenyebben menjenek a dolgok. Ma már sok mindenben kikérik a LEADER-csoportok véleményét, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a központi bürokrácia nem tudja implementálni a programot.

A gyakorlati hasznon túl szeretném jobban megérteni, hogy az Európai Unióban követett politikának, amelyet a jól működő projektállamra és a többszintű kormányzásra terveztek, milyen iterációi lehetségesek Kelet-Európában. Hogyan romolhat el és mit kellene változtatnunk ahhoz, hogy jobban működjön - az államigazgatási rendszeren belül és a LEADER-csoportokban. Hogyan lehet a brikolázs lyukait szűkíteni?

Tehát a kutatásból születhet konkrét vidékfejlesztési eredmény, ha azoknak a LEADER-csoportoknak, amelyekkel kapcsolatban állok, hatékonyabbá tudom tenni a munkáját. Ezzel én is nyerek: a dolgok olyan mély tudására tehetek szert, amit semmilyen más módon nem szerezhetek meg. Ez az akciókutatás lényege. A vidékfejlesztési filozófia magyarországi, kelet-európai megvalósíthatóságának elemzéséből pedig tudományos eredmény születhet. A vidék-város viszony strukturális változásához, a társadalmi, környezeti, gazdasági problémák enyhítéséhez hosszú távú gondolkodásra van szükség. Ehhez szeretnék végső soron hozzájárulni.